A miértek

Lehet hogy érdemtelen poszt következik ma. Mivel nem spanyol kalandozásokról írok most. Hanem magamról, hogy miért is jöttem ide, miért választottam ezt az utat".
Sokan kérdezték tőlem, hogy miért megyek el, ugyan minek? Hát nem jó otthon, barátok ,család?
A válasz az, hogy nagyon is jó volt! Szerettem a munkát a szövetségben, az ott dolgozó embereket, szerettem és nagyon örülök neki hogy kezd kialakulni egy erős-összetartó vándor korosztály a csapatban, sok-sok programmal, a családomat is szeretem, és nálunk még sose volt senki távol ilyen sokáig-így biztos voltam benne hogy nehéz lesz. A barátaimról órákig tudnék írni, vannak a TFről, a cserkészek közül mucho-mucho, a gimnáziumból, edzésről,a kórusról, még óvodából is!
Sokan közülük azért érdemelnek most említést, mert ők meg merték lépni azt amit én eddig még nem. Külföldre mentek-világot látni, pénzt keresni, szerencsét próbálni! Például Ádám és Zoli akik egyenesen amerikáig mentek egy egész nyárra, sőt, végül kettőre! Nem volt könnyű, tudom! Panni aki franciaországban au-pairként lett végül egy család tagja-ő mesélt talán nekem a legtöbbet a dolgok jó és árnyoldalairól. Géza, aki meghódította Dániát, de mostmár forrón csak lengyelül szereti, Attila aki bejárta végül egész európát, Hédi akit tavaly kellett nélkülöznöm fél évig, Niki, aki még mindig kint él kataloniában és még sok sok sok barát, akik hatással voltak rám abban, hogy én is elég bátor legyek felfedezni egy másik világot.
Ez a választás a TE választásod. Ha netán felhangzanak olyan kérdések, hogy ugyan miért lopom én itt a napot, mi hasznosat teszek, kinek jó ez, mire jó ez, hát nem kell nagyon készülnöm a válasszal, mert adja magát. Ezt most magamért teszem. És valóban nem termelem most otthon a gdp-t, nem ülök reggeltől estig egy irodában egy gép előtt. De úgy tervezem, (így is lesz :) hogy sokat tanulok itt, sőt, megkockáztatom, hogy már most nagyon-nagyon sokat tanultam!
Minden tapasztalás, tanulás. Folyamatos problémamegoldás folyik, a nyelv, a lakótárs, a kaja, az időjárás,a tennivalók, a gyerekek, a nyelv újra....
Türelmet tanulni-tudom hogy ez nagyon-nagyon-nagyon rámfér juuuujjjjjj.
Vannak erős-erőtlen próbálkozásaim arra, hogy minél több embert meginvitáljak ide. Hogy meg tudjam osztani velük amiket eddig már itt felfedeztem! Amikor Apukám elutazott munkahelyileg, mindig mondta hogy az a legrosszabb, hogy nem vagyunk ott, nincs kivel megosztani! Hiába állok én is a tengerparton egy gyönyörű naplementében, az nem ugyanaz, mintha odatekerünk bringával innen a kis szobámtól, és megmutatom neki (a valakinek) közben hol járnak a flamingók, hol lakik ez meg az, hol a vicces-ijesztő halas, vagy hogy hol lesz a piac csütörtökön. Megosztani.
Kipróbálni-milyen a csiga ha finoman van elkészítve, milyen az ha már én főzök tintahalból, vagy csak lazán rákot grillezem, sosem látott gyümölcs-chirimoya-lesz a szívem csücske és lekvárt készítek belőle, egy általam eddig nem beszélt nyelven csevegek emberekkel, beilleszkedni amennyire csak lehet, de megőrizve azt ami otthonról hozott, fontos, elengedhetetlen.
Ha lesznek kisnorijaim, el tudom nekik majd mesélni, bizony ez volt, így volt, igaz volt. Meg is mutatom majd nekik, eljöhetünk együtt újra!
Sosem tartottam túl sokra magam, de emellé a döntésem mellé teljes sávszélességemmel oda tudok állni. Mert bátor voltam, mégha ez nem is az idegenlégió.
A 9 hónap után hazatérek majd, és dolgozni fogok mint mindenki. De lesz nekem egy kilenc hónapom, ami megmásíthatatlan, és felejthetetlen, tömény andalúzia.
"Nem az a kérdés hogy megyünk-e, hanem az, hogy mikor indulunk?!"